Arról, hogy miért is indultam útnak
Üdvözlök mindenkit. Így kéne kezdenem: Nóra vagyok és szeretek utazni. De inkább így kezdem: Nóra vagyok, és nehezemre esik szeretni az életet.
Húsz évvel ezelőtt kezdett feltűnni, hogy valami nincs rendben velem. Ekkor kiskamasz voltam, és csak azt vettem észre, hogy folyamatosan fáj az élet, és iszonyatos, kongó üresség van bennem.
2001-ben, 17 évesen találkoztam először komolyabban Istennel. Hirtelen betört az életembe valami korábban nem tapasztalt, mindent elárasztó világosság. Tudtam, hogy most megváltozik minden, és semmi sem lesz olyan, mint régen. Nyolc hónapig tartott a felhőtlen repkedés. Gyönyörű időszak volt, és nagyon hálás vagyok érte. Azóta a hit elengedhetetlen része az életemnek, és semmiért sem adnám. A felhőtlenség elmúlt, és újabb komoly szenvedések következtek, de azóta, bármilyen nehéz is, tudom, hogy mindennek van értelme.
2011-ben elkezdtem pszichoterápiára járni. Másfél év elteltével a terapeutám azt javasolta, járjak hetente kétszer. Beleegyeztem: lelkes voltam, mert ebben láttam az egyetlen megoldást arra, hogy oldódjon bennem ez a szörnyű szorongás, ami mindent beárnyékolt. 2015-ben fogyott el az az erő, amivel az előtte való közel húsz évben nagyjából tartani tudtam magam. Összeomlottam, a padlón fekve zokogtam, és nem értettem, mi ez a rettenetes sötétség, ami így össze tudja roppantani az embert. Orvosi segítséget vettem igénybe, ami segített, viszont fél év elteltével újabb csapás következett: az a személy, aki a legfontosabb volt számomra, és nagyon radikálisan mellettem állt, kijelentette, hogy többet nem tud mellettem lenni. Vele együtt elvesztettem azokat az embereket is, akikkel azt gondoltam, hogy összetartozom. Hirtelen az az érzés szakadt rám, hogy mindenki elhagyott, a társadalom kiközösít, és nem vagyok jó úgy, ahogy vagyok.
Ezzel végleg minden reményt elvesztettem. Két kapaszkodóm maradt: az egyik a hit. A másik pedig az egyetlen dolog, ami iránt kedvet tudok érezni: a világjárás.
Aki volt már depressziós, tudja, hogy ebben az állapotban az ember semmi iránt sem tud kedvet érezni. Minden újabb inger csak jobban megterhel, lefáraszt. Legszívesebben eltűnnél a föld színéről, és ami a legjobban hasonlít ehhez, az az ágyban fekvés. A fejedre húzod a takarót, és várod, hogy elmúljon ez az egész.
Hát ebben az állapotban voltam én is. Az egyetlen életfunkcióm az volt, hogy nézegettem a Facebookot. Így futottam bele a Sárga ruhás lány blogjába.
Aki netán nem ismerné, ez a magyar lány eladta a lakását, felmondott a munkahelyén, megszabadult minden fölösleges dolgától, hogy az utazást válassza életformájául. A blogja hihetetlenül inspiráló hatással volt rám. Rajta keresztül más utazós blogger lányokat is megismertem, és nagy depressziósságomban az ő cikkeiket olvastam, az ágyban fekve.
Egyszerre valami megmozdult bennem: utazás! Mindig szerettem utazni. Elgondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha én is hagynám ezt az egészet, ami itt van, és végre elmennék valahova, ahova mindig is vágytam eljutni. Végiggondoltam, hogy ha most ráböknék egy helyre a világtérképen, ami a legjobban érdekel, mi lenne az. Nem is kellett sokat gondolkodnom: Örményország.
Az ezután következő hónapjaim azzal teltek, hogy elkezdtem szervezni az első hosszabb utamat. Teljesen felpezsdültem. Végre valami motivál! A szervezés sikeres volt - összesen két és fél hónap alatt bejártam Grúziát, Örményországot és a Karabahi-köztársaságot.
Azóta már volt pár hosszabb utam, és a továbbiakban is készülök néhányra. Remélem, hogy minél többen velem tartotok, és követitek, merre járok, mit látok, milyen tapasztalatokat szerzek. És igen, abban reménykedem, hogy ti is gazdagodtok majd belőle.
Mit szeretnék mondani azzal, hogy írok? (És mit nem...)
Először is egyáltalán nem gondolom, hogy feltétlenül követendő példa vagyok, és mindenkinek így kéne élnie, mint nekem. Számomra az utazás örömforrást jelent. Amikor elkezdtem komolyabban utazni, az villant be, hogy nekem most komoly feladatom, hogy megszeressem az életet. És ez számomra akkor megy a legjobban, ha utazom, élményeket gyűjtök és szép tájakat látok. Hiszem azt, hogy az ember megtalálja, hogy adott helyzetben mi a legjobb neki, mitől lesz boldog, illetve mi válik a javára. Azt gondolom, hogy nekem ez most jó és a javamra válik. Nem gondolom, hogy mindenkinek utaznia kéne. Azt viszont igen, hogy mindenkinek meg kell tanulnia szeretni az életet, és meg kell keresnie az ehhez szükséges eszközöket. Van, akinek az élet "szeretése" könnyebben megy, és van, akinek nehezebben. Ez utóbbiaknak több energiát kell belefektetniük, mondhatni meg kell erőltetniük magukat, hogy tudják szeretni az életet.
Tehát a célom ezzel a bloggal, hogy szélesebb körben megosszam az élményeimet, és hogy adhassak valami pluszt az olvasóimnak. Hogy mit, az gondolom, egyének szerint váltakozik majd. Mindenesetre jót akarok adni, semmiképpen se rosszat.
Jó olvasást kívánok!