Rumi városa: Konya
Stoppal érkeztem Konyába, ahol már előre leszervezett szállásom volt egy korombeli egyedülálló nőnél. A stoppolás könnyen ment: 260 km-t tettem meg, összesen két járművel. A második sofőröm nagy szolgálatot tett azzal, hogy kb. 180 km-en át utazhattam vele, de már alig vártam, hogy kiszállhassak a kocsijából, ugyanis eléggé furcsán viselkedett. Inkább nézett engem, mint az utat, és célzásokat tett rá, hogy milyen szép vagyok. Amikor Google fordító segítségével elmagyaráztam neki, hogy jó lenne, ha ezt abbahagyná, és egyébként is a munkámra szeretnék koncentrálni (nyitva volt előttem a laptop, és amikor nem engem nézett, akkor a képernyőmet - pedig semmi számára érdekes dolog nem volt ott), jól megsértődött, felhangosította kétszeresére a rádiójából jövő kígyóbűvölő-diszkó keverék zenét, és nagyjából fél óráig - szerencsémre - nem szólt hozzám.
Amikor végre megérkeztem a vendéglátómhoz, igazi békesség fogadott. Aznap már nem mentem sehova. Este együtt vacsoráztunk, jól kibeszéltük a politikusainkat, és megelégedéssel tértem nyugovóra a kanapén.
Másnap eljött az ideje, hogy felfedezzem a várost. Azért szerettem volna mindenáron eljönni Konyába, mert ez Törökországban a legfontosabb vallási központ. Itt élt a híres Rumi (akit itt inkább Mevlanaként emlegetnek), itt van a sírja, és innen származik a forgó dervisek tánca, amit mindenképpen meg akartam nézni. A város egyébként szintén ókori múltra tekint vissza, a Római Birodalom idején Iconium néven volt ismert. Itt is járt Pál apostol (meg akarták kövezni).
Reggel azzal indítottam, hogy elmentem a közeli Sillébe. Ez egy régi görög falu, sajátos építésű házakkal, továbbá két régi keresztény templom is van itt, de ma már mindkettő múzeumként üzemel. Sajnos esett az eső, így nem volt valami nagy kedvem sokáig sétálgatni. Inkább visszamentem Konyába, és nekiálltam ebédelőhelyet keresni a nyüzsgő belvárosban.
Kiválasztottam egy helyet, ahol nem járt sok turista, és megkérdeztem, van-e angol menü. Az emberke erre csak ennyit válaszolt: "Chicken or lamb?". Mondom, legyen chicken. Egy kisgyerek szolgált fel nekem egy tányéron főtt csirkeshúst kenyérrel, savanyúsággal és egy pohár ayrannal - ez az itt elterjedt joghurtital.
Ebéd után Rumi mauzóleuma felé vettem az irányt. Régen ez volt a dervisek otthona, azóta pedig fontos zarándokhely a hívő muszlimoknak, elsősorban törököknek. Benéztem egy kicsit a kívül-belül igen látványos mecsetbe, annak is a női részébe, és figyeltem a betérőket - persze csak diszkréten. A levegőben tapintható az áhítat, rám is könnyen átragadt.
A mauzóleum területén már a turisták hada is jócskán megjelent, de ez nem tudta elnyomni a hely varázsát. Én magam kendővel a fejemen mentem végig, és néztem, ahogy az imádkozó emberek és a turisták egyetlen tömegben hömpölyögnek. Maga a hely építészetileg is lenyűgöző, aki pedig többet szeretne megtudni a történetéről és a dervisek életéről, fejhallgatós vezetést is igénybe vehet.
A városban még két múzeumot néztem meg. Az egyikben csempék, a másikban kő- és fafaragások vannak kiállítva. A belépő olcsó, és mindkettő hamar végigjárható, ezért akinek van egy kis ideje, annak jó szívvel ajánlom őket. (Csempék: Karatay Medresi Cini Müzesi; Fa- és kőfaragások: Tas ve Ahsap Eserler Müzesi.)
A legjobb dolog azonban este következett. Elsősorban azért jöttem Konyába, hogy megnézzem a forgó derviseket. A sema nevű ceremóniát Mevlana vezette be a misztikus ima egyik eszközeként. Olvastam róla, hogy szombat esténként a Mevlana kulturális központban ingyenes előadás van, ezért is időzítettem úgy a látogatásomat, hogy szombaton is itt legyek.
A tánc célja, mint mondtam, az Istennel való misztikus egyesülés. A dervisek először fekete lepelben bevonulnak. Elhangzik egy idézet a Koránból illetve Mevlanától. Ezután a dervisek levetik a földi életet jelképező fekete kabátot, és az alatta lévő, hosszú, fehér ruhában forgó mozgást végeznek. A kalapjuk a sírkövüket jelképezi. A ceremóniát élő zene kíséri, hagyományos török hangszerekkel. A semát az UNESCO az emberiség szellemi kulturális örökségeként tartja számon.
Vendéglátóm, Rana, másnap délelőttre közös villásreggelire várta a barátait, melyre én is hivatalos voltam. Három srác jött át, és a bőséges teríték mellett nagyon jót beszélgettünk.
Ezután indultam el Antalyába, kivételesen busszal, mert szerettem volna egy kis nyugalmat. Arról nem is beszélve, hogy eléggé el vagyok maradva a munkával, és csodamódon én menet közben tudok a legjobban dolgozni - kivéve persze, ha egy kedves sofőr mindenáron törökül akar velem beszélgetni.
Antalya, jövök!