A biciklizésről
Vietnámban történt egy nagy áttörés: 22 év kihagyás után újra biciklire ültem.
Az úgy volt, hogy már eleve túlkorosan tanultam meg biciklizni. Egy ismerős gyerek apukája futkározott velem az Alföldön egy mezőn, olyan tízéves koromban. Nem sokkal később, tizenegy évesen baleset ért: egy lejtőn mentem lefelé, aminek a végén kapu volt. Bepánikoltam a sebességtől, kikapcsolt az agyam, nem fékeztem, és jól nekimentem a kapunak. Úgyszólván felkenődtem rá. Kék-zöld lettem mindenhol, az orrom kétszeresére dagadt, és eltört a jobb kezem (jobbkezes vagyok). Ezután néhányszor, nyáron a Balatonon még ültem biciklire, aztán végleg abbahagytam, főleg az ehhez fűződő halálfélelem miatt.
Tavaly összeírtam a bakancslistámat, és valami csoda folytán felkerült rá: "Megtanulni rendesen biciklizni". Miért? Mert szeretek utazni, és nagy szabadság, ha az ember el tud gurulni valahova, ahova gyalog túl sokáig tartana. A környék felfedezésének sokszor ideális módja a biciklizés. És mert "mindenki tud biciklizni", és "tök gáz, hogy én meg nem".
Miért pont Vietnámban jutott ez eszembe, ahol a legtöbb halált és kórházba kerülést a közlekedési balesetek okozzák? Ezt nem tudnám megmondani. Tényleg nagyon durva itt a közlekedési morál, és komolyan csodálkozom, hogy nem fekszenek véres hullák mindenhol. Ugyanakkor az utak szélesek, autó nem sok van, inkább motoros őrültek száguldoznak, előlük meg viszonylag könnyű az út szélére húzódni. Ahol eddig jártam, általában sík volt a terep, tehát lejtőktől nem kell félni, és talán kapuktól sem. Továbbá ott volt tőlem 6 km-re az a csodálatos strand, és csak nem megyek már taxival. Tehát úgy tűnt, itt az ideje, hogy nekilássak megvalósítani a bakancslistám ezen pontját, még ha nem is sikerül azonnal tökéletesen.
Először Phu Quoc szigeten béreltem biciklit, csak pár órára, hogy kipróbáljam, tényleg sikerül-e. Épp egy olyan városban voltam, ahol nem nagyon járnak külföldiek, pláne ilyen europid fejűek, mint én. Hadd ne mondjam, mekkora sikert aratott a világos hajú és szemű, harmincas nő, ahogy a város szűkebb utcáin bénázott a biciklivel. Az emberek, felnőttek és gyerekek vagy röhögtek rajtam, vagy csak simán nem értették, mit szerencsétlenkedek itt. Az első egy óra komoly kínokkal telt: félelem, harag önmagamra, harag mindenkire, aki nem tanított meg biciklizni, harag azért, mert félek. Aztán pedig, tényleg csodával határos módon, már akár ötven métert is tudtam menni úgy, hogy egyszer sem rémültem halálra és álltam meg se kavics, se pocsolya, se mellettem elzúgó jármű, se odakiabáló gyerek miatt. Se magamat, se mást nem törtem össze. Ez volt a kezdet.
Másnap pedig eltekertem a fent említett strandra. A 6 km-t olyan másfél óra alatt sikerült megtennem, nem egy lábon (keréken) kihordott szívrohammal, idegösszeroppanással, halálra rémüléssel, számtalan bénázással és nem utolsó sorban szénné égett bőrrel - aztán még vissza is kellett menni - de sikerült! 2017. április 22-én, éppen egy nap híján 22 évvel a balesetem után!
Azóta már többször béreltem ki biciklit és tekertem az adott környéken, és elmondhatom, hogy egyre jobban megy. Bár lefelé menni, kanyarodni, megállni és elindulni még mindig nem, vagy csak nagyon bénán sikerül, a sebességváltóhoz meg hozzá se tudok lőni, de 30-40 kilométereket már simán megteszek egy nap, és a halálfélelem helyett a domináns érzés most már egyre inkább az öröm és a felszabadultság! Tegnap már csak úgy tekeregtem össze-vissza a környéken, és gyönyörű dolgokat láttam, melynek képeit itt mellékelve találhatjátok.
Mit tanultam túlkoros biciklizni-próbálásomban, és milyen, az egész életemre is vonatkoztatható következtetéseket vontam le közben?
- Nem késő az, ami későnek látszik, még akkor se, ha mindenki röhög az emberen.
- Minden veszélyesnek látszó dolog sokkal kevésbé veszélyes a valóságban.
- Ha valami akadály jön (pl. döccenő vagy repedés az úton), akkor nem lassabban, hanem gyorsabban kell tekerni. A félelem itt se segít, helyette határozottabbnak kell lenni.
- Ha szembe jön valami agresszív jármű (motor, kamion, traktor, turistabusz), akkor csak a saját utamra kell figyelnem, nem arra, hogy ő mit csinál. Vietnámban össze-vissza dudál mindenki, aminek az üzenete számomra az, hogy szűnj meg létezni, mert jövök. Na de ez nem számít, kerüljön ki az az ámokfutó.
És ami a legfontosabb:
- Nem azt mondom, hogy semmi sem lehetetlen, csak azt, hogy a lehetetlennek látszó dolgok közül sokkal kevesebb az, ami tényleg lehetetlen. Például nézzétek meg, biciklizek.