Couchsurfing Marokkóban
Marokkói utam során volt a legnagyobb sikerem a Couchsurfinggel. Három különböző otthonban alhattam pár éjszakát úgy, hogy fizetnem nem kellett, viszont lehetőségem nyílt személyes kapcsolatra, beszélgetésre. A tapasztaltabb utazók jól ismerik ezt a módszert, és semmi különöset nem találnak benne. Az viszont sokakban döbbenetet váltott ki, hogy ezt Marokkóban is eszembe jutott kipróbálni.
Aki nem ismerné, a Couchsurfing - vagyis kanapészörf - egy online közösség, ahol szállást lehet kapni világszerte helyiek lakásában. Röviden: vadidegeneknél szállsz meg, illetve neked is lehetőséged van rá, hogy vadidegeneket engedj be a lakásodba. A cél nyilvánvalóan a kultúrák találkozása, mikroszinten.
Utazásaim során mindig keresem az alkalmakat, hogy érintkezhessek a helyikekkel. Szeretek belelátni abba, hogyan élnek, szívesen beszélgetek velük és hallgatom meg örömeiket, bánataikat, napi küzdelmeiket, reményeiket. Nem mondom, hogy én vagyok a világ legnagyobb kanapészörföse, mert introvertált személyiségem azért szab ennek némi korlátot. Mindenesetre szívesen kipróbálom egy-két alkalommal, amikor utazom.
Egyesek igencsak megdöbbentek, sőt, megijedtek attól, hogy Marokkóban idegen emberek házában hajtottam álomra a fejemet. Feltételezem, hogy emögött mindenféle téves előítéletek és sztereotípiák állnak. Következzen tehát egy kis sztereotípia-rombolás.
Szerencsém volt, mert három nagyon különböző otthonban szálltam meg. Először egy kisvárosi nagyonnagycsaládnál, másodszor négy egyetemista srác albérletében (juj), harmadszor pedig egy fiatal, modern gondolkodású házaspárnál. Így elég szélesvásznú képet kaptam a marokkói helyzetről.
Nagy-nagy-nagy család Mideltben
Midelt egy Nagykanizsa kaliberű kisváros. A házigazdám egy fiatal srác volt. Eredetileg a barátjától kértem szállást, aki azonnal válaszolt, hogy ő sajnos nem tud elszállásolni, de megkérdezi ezt a másikat. Ő szó nélkül és ismeretlenül igent mondott. Mint megtudtam, ő egy hatgyerekes család egyik sarja, és igazából a családja fogad be - szintén ellenkezés nélkül és ismeretlenül. A két fiú bevezetett a nappaliba, ahol már nagyon sokan voltak, és engem is leültettek maguk közé.
Egy igazi, mélyen vallásos muzulmán család egy hétköznapi estéjébe csöppentem. Az anyuka épp beteg volt, és mindenfelől rokonok, szomszédok és barátok jöttek látogatóba. Képtelenség volt követni, ki kinek a kicsodája, és azt is, hogy tulajdonképpen hányan laknak a házban. Mindenesetre éjjel minden négyzetméteren aludt valaki. Nekem úri dolgom volt, csak egyetlen lánytestvérrel osztoztam egy szobán. Előtte még olyan éjféltájban elfogyasztottuk a vacsorát, marokkói módszerrel: egy tálból ettünk olyan nyolc-tízen, evőeszköz nélkül.
Távozásom előtt, amikor megköszöntem nekik, hogy befogadtak, csak ennyit mondtak: "Hát persze, mi mindenkit befogadunk. Az iszlámban ez alap." Aztán hozzátették, hogy egy utazónak még nagyobb szüksége van segítségre, mint egy helyinek, tehát természetes, hogy segítenek. Leesett az állam, a könnyeimmel küszködtem... Érezhetően tényleg ez volt természetes számukra, az ellenkezője teljesen logikátlannak tűnt volna.
Négy diák egy albérletben
A következő kanapé Tétouane tengerparti külvárosában, Martilban várt rám. Itt is egy srác volt a kontakt emberem, aki három egyetemi barátjával bérelt egy lakást. Alapvetően nem mennék el csak úgy négy idegen férfi közé egy lakásba (ilyet egy nő se csináljon!!!), de mivel nagyon jó referenciáik voltak fiúktól, lányoktól és pároktól egyaránt, felvettem velük a kapcsolatot. Ez is hihetetlen élmény volt. Túl azon, hogy a fiúknak nagyjából halovány fogalmuk sem volt a takarításról (konkrétan SÁR volt a fürdőszoba padlóján), a viselkedésük olyan úriemberi volt, amit ritkán látni. Azonnal azt éreztem, hogy nagy tisztelettel vesznek körül (engem, a senior nőt, haha). Kivonultak az egyetlen normális szobából, hogy ott tudjak aludni, míg ők a kanapén csöveztek. Vacsorával kínáltak (szintén éjfél környékén - úgy látszik, errefelé ez a szokás), kérdezgettek Magyarországról és áhítattal hallgattak. Ők is sok mindent meséltek az egyetemista életükről. Megtudtam például, hogy Marokkóban a felsőoktatás teljes egészében franciául megy, és hogy sajnos diplomával is nagyon nehéz munkát kapni (nem úgy, mint nálunk, hanem tényleg nagyon-nagyon nehéz).
Fiatal házaspár Tangerben
Marokkói tartózkodásom utolsó napjait töltöttem Tangerben, ahol egy fiatal, nem vallásos házaspárnál szálltam meg. A lakásuk egy panelövezetben volt, és teljesen úgy nézett ki, mintha például Gazdagréten járnánk. A két napot a feleséggel töltöttem, aki néhány évvel volt fiatalabb nálam. Ő aztán teljesen elkényeztetett: napi három étkezéssel látott el, autóval körbevitt a városon, megmutatta a kedvenc helyeit, és elvitt Herkules barlangjához is, ahol a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán találkozik egymással.
Nagyon érdekes volt látni, hogy bár ők tényleg szinte teljesen európai stílusban élnek, mennyire megvannak náluk a hagyományos beidegződések. A nő is dolgozik, de minden házimunkát ő végez. A férj a kisujját sem mozdítja, és abban sem vagyok biztos, hogy tudja, melyik végén kell megfogni a seprűt. Az asszony elmondta, hogy ha éppen veszekszenek, gyakran hangzanak el olyan mondatok, hogy "egyébként is, minek dolgozol, maradnál inkább itthon".
Marokkó sajátosságai megérdemelnek majd egy külön
posztot. Egyelőre csak annyit mondanék, mit szűrtem le ebből a három
találkozásból. Leginkább azt, hogy Marokkó NEM VESZÉLYES. Statisztikák is
mutatják, hogy a közbiztonság igen jó. Persze, körültekintőnek kell lenni, ahogy
bárhol a világon, de Budapest egyes részein sétálva sokkal kevésbé érzem magam
biztonságban, mint Marokkóban úgy általában véve. És ahogy a világ minden
táján, úgy itt is igaz, hogy AZ EMBEREK ALAPVETŐEN JÓK!