"Önkénteskedés" a Szaharában
Már nagyon régóta vágytam sivatagba menni. Szerettem volna megtapasztalni, milyen az, amikor semmi sincs körülöttem, csak homok. Ezért amikor megláttam, hogy sivatagban élő nomád családok is keresnek önkénteseket, azonnal megtetszett a dolog. Jelentkeztem egy ilyen lehetőségre, és Marrakechből útnak is indultam M'hamid városába.
Megérkeztem
Erről a helyről azt kell tudni, hogy az utolsó település a térképen. A kiszemelt tábor innen 6 km-re volt, a sivatagban. Este kilenckor érkeztem, és az emberem megígérte, hogy kijön elém a buszhoz. Ez így is történt: bemutatkoztunk, elvette a csomagomat, és megindultunk... a motorbiciklije felé.
Alapvetően nem ijedek meg a motorozástól. Vietnámban főleg motor-taxival közlekedtem városon belül, ezért már meg se kottyan, ha rá kell hagyatkoznom egy idegen helyi ember helyi vezetési stílusára. Ebben a helyzetben viszont mégis volt valami alternatív. Felültem mögé, elindultunk, és egy percen belül lementünk az útról, be a homokbuckák közé. Ülök a motoron egy vadidegen, turbános fickó mögött, a fél kezemmel tartok egy palack vizet, a másikkal a csomagtartóra kötözött hátizsákomat, hogy le ne essen, és száguldunk bele a sivatagi éjszakába úgy, hogy út sehol sincs. Egész végig nem sikerült rájönnöm, vajon honnan tudja, hogy merre kell menni. Valószínűleg belülről érzi, mivel az egész életét itt élte (31 évet, mint később megtudtam). Mindenesetre nem éreztem magam olyan nagyon komfortosan a homokbuckákon és köveken át. Adott pillanatban emberem megkérdezi: "Félsz?". Annyira remegnék, hogy még így előttem ülve is feltűnt neki? Hát, felelem, éreztem már magam nagyobb biztonságban is. Szerintem ezzel egy kicsit megsértettem, mert azt válaszolta, hogy nem én vagyok az első, akit motoron szállít ezen az úton. Mindenesetre a halálfélelmet próbáltam azzal elütni, hogy elkezdtem vele társalogni, angol-francia mix nyelven, túlkiabálva a motor hangját. Megkérdeztem, sokan vannak-e ott kint a táborban, mióta él a sivatagban, illetve megemlítettem, hogy milyen gyönyörűen látszanak a csillagok (ez tényleg így volt, soha életemben nem láttam még ilyen tisztán a csillagos eget). Erre lekapcsolta a motor lámpáját, hogy jobban lássam. Mondom, nagyon vicces, de inkább kapcsold vissza...
Egy szó mint száz, megérkeztünk. A tábor a következőkből állt: két bivouac (nádból készült házikó, kívülről összevart pokrócokkal, belül drapériákkal borítva), néhány sátor és egy toalett. Ezt azonban én nem láttam, mert teljesen sötét volt, tényleg csak a csillagok világítottak, illetve egy darab külső lámpa. Mint megtudtam, ketten élnek ott: M'Bark, a motoros barátom és unokatestvére, Rasta. A család a városban él, M'Bark viszont jobban szereti a sivatagot, ezért építette meg ezt a tábort. Hosszabb ideig tartózkodik náluk egy angol nő is. Tehát így, négyesben leültünk vacsorázni. Én még mindig remegtem a motoros élménytől, de ahogy a meleg leves segített lenyugodni, egyre inkább úgy éreztem, hogy egy National Geographic dokumentumfilmbe csöppentem (ez az érzés végig velem volt). Ültünk a földön, ettük a levest, a turbános barátom közben félig oldalra dőlve egy párnára támaszkodott. Alattam földes padló, rajta szőnyeg, körülöttem a pokrócfalak, és egy kunyerálóművész macska ólálkodik az alacsony asztal alatt.
Nagyon gyorsan elaludtam a bivouacomban, a földre terített szivacson és öt pokróc alatt, amiktől mozdulni sem tudtam. Bizony, a sivatagban estére lehűl a levegő, de ilyenkor, januárban nappal sincs elviselhetetlen meleg. Olyan csend volt, mint sehol.
Az első nap
Másnap láthattam csak meg valójában, hogy hol vagyok: a semmi közepén. Körülöttünk homok és növényzet gyanánt némi száraz kóró. M'Bark bement a városba, Rastával nem beszéltünk egy nyelvet, az angol hölgynek viszont nem voltak gondok a beszédkészségével, ráadásul elég éles hangot adott neki a Teremtő. Aki ismer, tudja, hogy nem bírom elviselni, ha állandóan beszélgetni kell, pláne úgy, ha valaki szó szerint "ledumál". Mondom, ilyen nincs, itt vagyok végre a sivatagban, és abban fogok elpusztulni, hogy ez a nő lyukat beszél a hasamba. Ugyanakkor örültem is, hogy ott van, mert különben azért túlzottan férfias lett volna a hangulat, pláne beszorozva a sivatagi sivársággal.
Élet a sivatagban
A körülmények nem voltak mindennapiak, és nagy leleményességet tükröztek. A bivouac mellett egy napkollektor volt elhelyezve, ez generálta az áramot, kicsit korlátolt mennyiségben. Telefont tölteni például csak addig lehet, amíg fent van a nap. Internetem természetesen volt, mert már előzőleg töltöttem 5G-t a marokkói SIM-kártyámra. (És igen, tartottam skype-os franciaórát a sivatagból!!) A toalett úgy nézett ki, hogy egy sárkunyhóban egészen váratlan módon elhelyeztek egy kerámia WC-csészét, amit leönteni viszont vödörből kellett. Papír a kukába, de ezt már megszokhattam a sok utazás során. (Bizony, hölgyeim és uraim, a világ legtöbb országában nem lehet papírt leöblíteni a vécén, mert eldugul. Sőt, már eleve papírt használni is csak az elkényeztetett jóléti társadalmakban szokás.) Zuhanyzás címén az ember pitliből önti magára a vizet, amit előzőleg felforralt.
A vizet egyébként kútról hozzák, legalábbis az ilyen öntögetőset. Nem egészen értettem, hogy mi az, amit isznak, mindenesetre jobbnak láttam a saját palackozott vizemet inni.
Ugyebár önkéntes munka címén mentem oda, de amikor megérkeztem, kiderült, hogy tulajdonképpen nem nagyon van mit dolgozni. Ezért csak nézelődtem, élveztem a helyzetet, illetve a saját munkámmal foglalkoztam. Napi 50 Dirham hozzájárulást kértek (kb. 5 EUR), ami tartalmazta a teljes ellátást is. Ezzel nem is lett volna gondom, csak sajnos a "transzferért" is költséget számított fel a haverom, amit eléggé túlzónak találtam. Sajnos nagy ott a szegénység és nem nagyon van munka, ezért minden alkalmat kihasználnak, hogy pénzhez jussanak. Ez félig érthető, félig viszont eléggé kényelmetlen volt számomra.
Közben érkezett még egy lány, egyenesen Londonból (vajon miért ilyen egy szál lányok jönnek ide tömegével?), vele nagyon jóban lettünk. Ő aztán tényleg egy nap leforgása alatt jött át egy másik dimenzióból, tehát a National Geographic-életérzés neki még intenzívebb lehetett. Vasárnap mise helyett séta-tevegelésre mentünk egy áldott jó ember, Szaíd kíséretében. Sok mindent megtudtam a tevékről, például hogy hátasállatként csak a hímeket használják, és egy pasinak százhúsz nője van, de az nem jelenti azt, hogy ne kacsintgatnának át a szomszéd falkába. Nagyjából 33 évet él egy ilyen jószág. Arra már csak magamtól jöttem rá, hogy az a hűség-dolog nincs meg bennük, ami például a lovakban vagy a kutyákban megvan. Szerintem igazából utálnak minket. Azért én csíptem őket, bár a nemnyereg mindenemet feltörte alulról, és a ringatózó mozgás miatt enyhén hányingerem lett. Két-három órát csalinkáztunk így, első körben ez elég is volt. (És persze sokba került - kb. 30 Euróba, de miért is? A teve aztán nem egy magas-fenntartású lény. Háromnaponta eszik egy kis füvet meg néha meg kell itatni, és ennyi.)
A következő nap még egy nem mindennapi élményben volt részem: egy jó kis homokviharban.
Felébredsz reggel, és homok van a fogaid között. A nád-falakon bizony könnyen átfúj a szél, pláne ez a tomboló fajta, és jól belepi az alvó embert. Ez a nap folyamán sem lett sokkal jobb. Estére a bivouacban hagyott összes holmim is tiszta homok lett, és azt hiszem, azóta sem sikerült teljesen kiráznom mindenhonnan. (Hmm, vajon miért lett olyan nehéz a táskám?) Napközben semmit sem tudtunk csinálni, csak ülni a házikóban. Amint az ember kiteszi a lábát, füle-orra-szeme azonnal telemegy homokkal, tehát háromszor is meggondolod, hogy tényleg kell-e pisilned. Dolgozni is csak addig tudtam, amíg tartott a laptopom aksija, mert ilyen időben elmegy az áram, ezért tölteni sem tudtam. (Arról nem is beszélve, hogy eddigre már négy európai elkényeztetett nőszemély telefonjait és laptopjait kellett volna feltölteni, ami nem éppen sivatagléptékű dolog.)
Ez volt a tartózkodásom negyedik napja, és elhatároztam, hogy másnap eljövök. Ez van, eddig bírtam. Nagyon vágytam már egy rendes zuhanyra, és kevésbé zord körülményekre. Arról nem is beszélve, hogy ott a semmi közepén az ember hatványozottan érez mindent, ami a lelkében zajlik, és ugyebár ez nálam nem mindig vezet jóra. Másnap reggel még mindig tartott a homokvihar, és hajnali ötkor, a vaksötétben egy terepjáróval vittek el minket a városba. Megint egy National Geographic pillanat.
Ouarzazate-ba érve, amikor elfoglaltam a szállásomat, minden addiginál jobban értékeltem a falakat, a padlót, az ágyat és a meleg zuhanyt. Nagyon jó volt ez a sivatagi élmény, és örülök, hogy megadatott (a naplemente és a napfelkelte tényleg csodálatos, meg az egész sivatag rendkívüli hely!), viszont azzal is szembesített, hogy milyen gyenge vagyok. A lélek kész, a test erőtlen. Mintha ez lenne az életem mottója. Természetesen nem adtam fel a "sivatagozást", és máskor is ki fogom próbálni, de egyelőre ennyit bírtam. (Oázist például még nem láttam - persze jó drágán vittek volna el oda, és ezt nem engedhettem meg magamnak.)
