Kultúrsokk Nyugat-Európában - 2. rész

Az előző posztomban a Svájcban megélt, társadalmi és vagyoni különbségek miatti kultúrsokkomról írtam. Most folytatom a történetet ott, ahol időrendben is folytatódik.

A következő epizód néhány hónappal később kezdődött Londonban, egy római hölgynél, aki izomdisztrófiában szenvedett. Ez egy nagyon ronda betegség, az izomszövetek elhalásával és lassú lebénulással jár. Irenének emiatt állandó segítségre volt szüksége; valakire, aki vele él, segít neki öltözködni, felkelni, tolja a kerekesszékét és a kezébe adja azt, amire éppen szüksége van.

Ha erről elkezdek beszélni, sokan megjegyzik: "Biztos nagyon nehéz lehetett!" Igen, tényleg, nehéz volt, de nem azért, amit elsőként gondolnak az emberek. Nem a mozgássértültség miatt, hanem azért, mert Irene is "gazdag" volt.

Megjegyzem, nála sokkal könnyebb volt, mint a svájciaknál. Alapvetően jóban voltunk, sokat beszélgettünk, és az olasztudásomon is nagyot dobott a nála töltött fél év. Emberszámba vett és a munka is sokkal könnyebb volt. Viszont nála is találkoztam néhány olyan dologgal, ami teljesen a földre sújtott, és akár hetekre depresszióba estem miatta.

Irene esetében is csak később jöttem rá, hogy gazdag nővel állok szemben: amikor elmentünk az otthonába, Rómába. A lakásuk a Via del Corsón volt - ez nagyjából olyan, mintha valaki Budapesten a Váci utcában lakna - egy épület harmadik emeletén, és a lakáson belül is volt összesen három emelet, melyek között lifttel is lehetett közlekedni. Irene 13 éves korától kezdve nevelkedett itt, amikor az anyukája hozzáment egy gazdag emberhez. Ahhoz szokott hozzá, hogy személyzet van a házban - dél-amerikai vagy ázsiai házvezetőnők és inasok. Amikor náluk jártunk, éppen Tito, egy perui családapa dolgozott a házban abból a célból, hogy a gyerekei egyetemi tanulmányait fizetni tudja. Mint említettem, Irenébe szorult némi emberség, az anyukája viszont kísértetiesen emlékeztetett a mesekönyvek vasorrú bábájára. Kritikán aluli, megalázó stílusban, tegeződve beszélt Titóval (aki természetesen magázta őt); bármi nemtetszőt csinált, ordított vele, és azért is őt hibáztatta, ami nyilvánvalóan nem az ő hibája volt. Ebből a "kedvességből" néha én is kaptam, és ennek egyértelműen nem volt más célja, mint a hatalom kimutatása a "szolgáló nép" felett.

Egy nap hárman voltunk otthon: Irene, Tito és én. A vacsorához három főre akartam megteríteni, de amikor oda készültem tenni a harmadik terítéket, Irene szólt, hogy de hát csak ketten vagyunk. Erre megkérdeztem: és Tito? A válasz az volt, hogy az inas nem ülhet egy asztalhoz velünk, mivel a főnök se eszik együtt a beosztottakkal, a tanár a diákjaival. Mikor az értetlenségemet látta, nagyjából lehordott, hogy mit képzelek magamról: ilyen a világ, ez egy teljesen normális dolog, és minek akarok benne bűntudatot kelteni. Egyébként is örüljek, hogy engem leültet az asztalához, és külön szobát is kaptam, nem Titóval kell egy szobában aludnom, mert általában ha lányokat dolgoztatnak maguknál, ott szokták elszállásolni őket.

A szomorú ebben leginkább az volt, hogy mi a tálalóban terítettünk meg, és más asztal nem volt. Tito vagy a sámlin, vagy az ágyán ülve ehetett az öléből. Ez pedig eléggé egyértelműen megmutatta számomra, hogy Irene szerint kinek hol van a helye a társadalomban, és mivel jár egy ilyen beosztás.

Irénével egyébként többször is összevesztem efféle etikai kérdéseken. Leginkább azon, hogy kinek mi tartozik a munkakörébe és mi nem. Rengetegszer sütötte el azt a mottót, hogy "de hát ez a munkája". És ez az, amitől én legszívesebben nagyon messzire szaladtam volna.

Egy ilyen háztartási alkalmazott hetirendje általában a következőképpen néz ki: hétfőtől szombatig dolgozik reggeltől estig, ebéd után 1-2 óra szünettel, tehát minimum napi 12 órát. Szerdán vagy csütörtökön jó esetben szabad a délutánja. Reggel azzal kezdi, hogy előkészíti a reggelit, mielőtt még uraságáék felkelnek. Napközben takarít, főz, bevásárol, ügyeket intéz, vagy amit éppen rábíznak. Ebéd után pihen egy kicsit (a saját étkezését magának kell megoldania, esetleg reménykedhet, hogy marad neki valami), aztán tovább folytatja a takarítást, vasalást, egyéb házimunkát. Este felszolgálja a vacsorát. Ha szerencséje van, a háziak nem fogadnak vendégeket, mert az olaszoknál egy közös baráti étkezés kilenckor kezdődik és éjfél utánig tart. Ha eltávoztak a vendégek, a személyzet összepakol, elmosogat, felsöpör, másnap pedig kezdődik újra az egész. Heti egy napja és egy délutánja van szabadon, de ha éppen eszükbe jut a háziaknak, ezeken a napokon is megkínálhatják valami feladattal. Fizetett szabadság nincs. Arról nem is beszélve, hogy ezek legtöbbször be nem jelentett állások.

Irene elmondta nekem, hogy 13 évig dolgozott náluk egy Fülöp-szigeteki házaspár. Három gyerekük volt, és mindhármat otthon hagyták a nagyszülőkre, hogy megkeressék számukra a tanulmányokra és lakhatásra valót. Amikor eljöttek otthonról, mindhárom gyerek tíz éven aluli volt. Háromévente mentek haza hozzájuk 2 hónapra. Gondolom, nem kell fejtegetnem, hogy ez miért tragikus. Azt is tudjuk, hogy a Fülöp-szigetekieknél és még sok más ázsiainál bevett szokás, hogy a szülők, vagy csak az anya a gyerekeit hátrahagyva elmegy dolgozni "nyugatra". Igaz, hogy így valóban stabil megélhetést biztosít a gyerekeinek meg öreg napjaira saját magának is, viszont kapcsolata nem lesz velük.

Sokáig tudnám még részletezni, hogy még milyen igazságtalan helyzeteket láttam, és akár azt is, hogy nekem személyesen mennyi jutott ebből - még ha ez kevesebb is volt, mint amit a tengerentúlról érkezett szegény emberek kaptak. Egy valamiben azonban biztos vagyok: ezt az egész kérdést nem lehet elintézni azzal, hogy "ez a munkája". Miért is?

Úgy tudom, a munka azt jelenti, hogy a munkaerőmet pénzért eladom valakinek, meghatározott keretek között. Az ő munkájukban pedig nincsenek keretek. Nincs munkaszerződés. Nincsenek jogok, csak kötelességek. Nincs szabadság, legfeljebb szabadnap, amit nem feltétlenül tartanak tiszteletben. Ezek az emberek nem a munkaerejüket adják el pénzért, hanem az életüket. Valakinek az életét pedig nem lehet pénzben ellentételezni. Ezért nevezem én ezt rabszolgaságnak. Igaz, hogy önként választották, hogy bármikor elmehetnek, és az is igaz, hogy ezzel valóban el tudják érni azt, amit szerettek volna. A probléma azzal van, hogy ez egy bevált működési rendszer, kialakult struktúra, amihez a nyugati emberek mentalitása és igényei járultak hozzá. Nem jó, hogy egyeseknek el kell adniuk az életüket azért, hogy ne kelljen nyomorogniuk. Ha már úgy döntenek, hogy nyugatra mennek, nem igaz, hogy nem lehetne számukra emberi körülményeket teremteni a munkavégzéshez. Az asszonyságnak lehet, hogy letörne a körme, ha maga szolgálná fel a vacsorát, netán ha meg kéne ragadnia a seprűt, de napi nyolc órában is dolgoztathatná azt az import munkást, a maradékot pedig elvégezhetné ő maga a családtagjaival. Az a baj, hogy a gazdagok kihasználják a szegényeket: kihasználják azt, hogy "úgyis megcsinálja", mert a gyerekei jövője lebeg a szeme előtt, és természetesen értük bármire hajlandó.

Folytatása következik!