Kultúrsokk Nyugat-Európában
Sokat gondolkodtam a kultúrsokk kérdésén. Azt az állapotot nevezzük így, amikor egy adott kultúra annyira eltér a miénktől, hogy hirtelen nem tudunk mit kezdeni a helyzettel. Ez lehet enyhe, de nagyon súlyos állapot is, akár testi tünetekkel. Az utazókat is gyakran éri kultúrsokk, mivel sok mindent tapasztalnak, és ez néha megrázó lehet, ezért sokszor is esik szó ilyesmiről utazókörökben.
Engem nem elhanyagolható kultúrsokk ért, amikor megkérkeztem Nepálba. Olyan volt, mintha egy másik bolygón lennék. Ez volt az első eset, hogy kitettem a lábam Európából. Nepál többnyire hindu vallású, de Katmandunak azon a részén, ahol a szállásom volt, elég erős a tibeti buddhizmus. Ráadásul éppen tibeti újév után jártunk, ezért még fokozottabb volt a hangulat. Reggel ötkor rendszerint arra ébredtem, hogy egyik irányból a rimpacsa énekel mély, meditatív hangon, a másik irányból pedig hindu "mulatós" zene hallatszik. Ahogy kinéztem az ablakon, majmokat láttam az utcán és a fákon. Nyakig ért a kosz, a levegő - a füstölőillat mellett - tele volt porral, és hatalmas káosz uralkodott. Ha kimentem, megrohantak a koldus gyerekek, és mindenhol szemmel látható volt a szegénység. Ráadásul előtte Dubájban töltöttem három napot, ahol pont az ellenkezője volt jellemző: gazdagság, rend, tisztaság, felhőkarcolók... Az első nap alig mertem kitenni a lábamat a szállásomról. Nagyon súlyos tüneteim mégsem voltak, csak az első meglepetésen kellett túlesnem. Pár nap alatt már az otthonomnak éreztem Nepált.
Azt hiszem, a legelerősebb kultúrsokk évekkel korábban ért, mégpedig - bármilyen hihetetlen is - Európában. Két ízben dolgoztam nagyon gazdag családnál, és mindkettő igazi, sokkoló élmény volt, mégpedig a kulturális különbség miatt. Mindkettőt nagyon nehezen éltem meg, és sokáig nem tudtam túltenni magam rajtuk. Elmesélem nektek, hogyan történt mindez.
25 éves voltam, amikor úgy gondoltam, nem szeretném a következő húsz évemet a diákhitel törlesztésével tölteni, ezért keresek "nyugaton" valami munkát. Először Svájcba kerültem egy családhoz, ahol két gyerekre kellett vigyáznom, egy hét- és egy kilencévesre. Összesen két hónapig bírtam. Nemcsak azért, mert alapvetően be vagyok oltva gyerekvigyázás ellen (ott jöttem rá, hogy bizony nem mindenki alkalmas au-pairnek), hanem főleg azért, mert rettenetesen sokkoló volt ilyen intenzív dózisban szembesülni a "gazdagok" világával.
Vázolom a helyzetet. Apuka foglalkozása: banktulajdonos. Ez épp a gazdasági válság idején történt, ezért a bankját bekebelezte egy nagyobb cég, de azért így is bőven maradt mit a tejbe aprítaniuk. Előtte Londonban éltek, de vettek Svájcban, Lausanne közelében egy házikót. Én arra az időre kellettem nekik, amíg ezt a kis házat lakhatóvá tették, ugyanis addig albérletben laktak a városban, egy lakásban.
Akkor kezdtem megérteni, mennyire gazdagok, amikor az asszonyság egy nap közölte velem, hogy el kéne mennem vele az új házba, segíteni ruhákat pakolni. Én nem nagyon értettem, miért kell több ember és egy egész nap a ruhapakoláshoz, de hamar fény derült a rejtélyre. Amikor megérkeztünk a házhoz, egy U-alakú kastély állt előttem. A lakcímük is ez volt: Le Château - vagyis "a kastély". Beléptünk a palotába, ahol először is mindkét irányban széles, kanyarodó lépcsősort láttam. Fent voltak a lakosztályok: a szülőknek és mindkét gyereknek saját szoba, gardróbbal és fürdőszobával, továbbá még három ilyen szoba, a vendégeknek fenntartva. A lenti részen nem vezettek végig, de annyit sikerült megtudnom, hogy ott többek között egy komplett lakás van egy portugál házaspárnak és gyermeküknek, akik majd a háztartást vezetik és a kertet gondozzák.
Nekiálltunk ruhákat pakolni: a két gyerek ruhái hatalmas dobozokban érkeztek meg Londonból. Amikor a kislány holmijával végeztem, az asszonyság megkért, hogy pakoljam ki az ő ruháit egy külön gardróbszobába, amit kimondottan a "nem nagyon használt" ruháinak fog fenntartani. Nem viccelek: legalább kétszáz fekete pulóvert hajtogattam össze és pakoltam ki, és ugyanennyi egyéb színűt. Ez volt a nem használt ruhák szekrénye... vagyis szobája.
Valószínűleg a vásárlás lehetett a hölgy egyik szenvedélye. Ez már abból is kiderült, hogy az albérleti lakásban, ahol csak a holmijuk töredéke volt, a hétéves kisfiúnak minimum harminc darab nadrágja volt, és hétről hétre gyarapodott a készlet. A nőnek munkája nem volt, és szemlátomást azzal teltek a napjai, hogy főzőkurzusra járt, barátnőkkel találkozott és shoppingolt. Egyébként a maximum konyhai művelet, amihez értett, az olajban sütés, a vízben főzés (só nélkül, mert az egészségtelen) és a sütőben sütés volt (ez utóbbit értsd úgy, hogy a félkész kaját betenni majd kivenni). Én messze fölötte szárnyaltam, de érthetetlen okokból csak az ő útmutatásait követhettem, és minden alkalommal elmagyarázta, hogy az olajat fel kell hevíteni, mielőtt beletenném a sütnivalót.
A gyerekeket esténként én fürdettem, míg ő a tévét nézte. Mellesleg nem kis szenvedést okozott ellátni a körülöttük lévő tennivalókat, mert az égvilágon semmi tekintélyem nem volt előttük. Ez nehéz is lett volna úgy, hogy az anyjuk abszolút semmibe vesz, mindenbe beleszól, amit csinálok, és semmi tiszteletet nem mutat irántam a gyerekei előtt.
Mi ebben a szomorú? Nem a gazdagság. Azzal komolyan semmi problémám sincs. Hanem az, ahogy élnek vele.
Ezekre a szerencsétlen gyerekekre egész életükben au-pair lányok vigyáztak, néhány hónapos váltásokban, vagy ha szerencséjük volt, egy-két évig. Az anyjuk egy karótnyelt, amúgy jellemtelen alak volt, és a kislány szemmel láthatóan tartott afelé, hogy ő is ilyenné váljon. Az látszott rajtuk, hogy fogalmuk sincs a határokról, és már most azt szívják magukba, hogy pénzért bármit megkaphatnak. Ugyanakkor nem tudom, hogyan tanulnának meg kötődni, szeretni, hűségesnek lenni, felelősséget vállalni bármiért is. A világ minden kincséért sem cseréltem volna velük.
Egyébként a náluk töltött két hónapom elején szerencsém volt részt venni egy családi összejövetelen a nagymama "birtokán" (melynek kertje végében a Genfi-tó hullámzott), és egy kedves rokon szép lassan és érthetően megkérdezte, hogy tudok-e egy kicsit franciául. Amikor azt válaszoltam, hogy igen, tulajdonképpen franciatanár a szakmám, úgy néztek rám, mintha azt mondtam volna, hogy én vagyok Napóleon. Sajnos sokan nehezen tudják elképzelni, hogy a "keletiek" diplomával mennek hozzájuk vécét pucolni, és ennek nem az az oka, hogy kevésbé intelligensek. Ez kimondottan elszomorított és felháborított. És mérhetetlenül fájt.
...